Ott jártam tehát, hogy felkerültem az ifibe. Nagyon vártam az új szezont, hiszen végre megint összejött a 90-91es banda, kiegészülve a tehetségesebb 92-essekkel. Az egész csapat egy baráti társasággá alakult. Nem csak az edzések és a meccsek kötöttek össze minket, hanem a suli és a bulik is. Egyértelműen ez az év volt a legjobb, amit Kövesden töltöttem. A keretünk erős volt, visszamentünk NB III-ba, ahol gyengébb ellenfelek vártak ránk, és kaptunk egy komoly edzőt is.

A nyári alapozás hihetetlen kemény volt. Előfordult, hogy napi kettőt is edzettünk. Mindenkinek oda kellett tennie magát, mert 20 fős keretünk volt, és senki nem lógott ki belőle. Mindenki 0-ról indult, hiszen új edzőt kaptunk, aki nagy fegyelmet követelt az edzéseken. Itt nem lehetett alibizni. Aki mégis azt csinálta, a következő meccsen a kispadon találta magát.

Vagy még ott sem. Aki nem tudott eljönni edzésre, telefonálnia kellett hogy nem ér rá. Persze mindenki úgy csinálta a dolgait, hogy ráérjen, mert féltünk felhívni őt. Nagyon komoly konfliktus alakult ki belőle, ha valaki nem jött el edzésre, és nem is szólt előtte. Páran nem is bírták ezt a fegyelmet, és elhagyták a csapatot. De még így is maradtunk 17-en, és egy olyan közösséget alkottunk, ahol élmény volt játszani.

A pályán egymásért küzdöttünk, a pályán kívül pedig sokszor összejártunk. Ekkor értettem meg, mi az igazi csapategység. A szezon nem indult valami fényesen, a 9. helyen zártuk az őszt, nem is értettük, hogy a kemény munkánk miért nem ért be. A gond az volt, hogy az edző még nem találta meg mindenki igazi posztját, és a taktikát, ami nekünk a legjobban fekszik. Személy szerint nekem sem ment jól a játék az ősszel, csere voltam és gól nélkül zártam a félévet, ebben az is közrejátszott, hogy sokszor egy csatárral játszottunk, ami nekem nem annyira fekszik. Ennek ellenére jól éreztem magam, minden meccsen pályára léptem, és éreztem, hogy számítok a csapaton belül, tudtam hogy eljön az én időm.

Tavasszal nagy menetelésbe kezdtünk. A csapatnak ment a játék, és akadt egy húzóemberünk, aki egymaga 14 gólt lőtt egy fél év alatt. A szezon végére annyira feljöttünk, hogy esélyünk volt a 3. helyre is, legyőztük például a listavezető Gyöngyöst, 4-4-t játszottunk a későbbi bajnok Ózddal, és 3-1-re vertük azt a RAFC-ot, aki ősszel még 6-1-el küldött haza minket.

Ebben a fél évben a sikerekből én is kivettem a részem, fontos gólokat szereztem. A kezdőbe is bekerültem, és a bizalmat sikerült meghálálnom. A RAFC ellen, az új műfüves pálya nyitómeccsén 2 gólt szereztem, és megfordítottuk a meccset. Utólag visszanézve azon a meccsen játszottam a legjobban kövesdi pályafutásom alatt. Betaláltam még a Turának, és a Tiszaújvárosnak is. Tiszaújvárost idegenben sikerült megvernünk 3-0-ra, nem sok csapat volt képes erre.
A szezon végén sajnos nem lettünk harmadikok, sőt, csak az 5. helyet szereztük meg, balszerencsés körülmények között. Salgótarjánban elég lett volna 1 pont is a 4. helyezéshez, de kikaptunk 1-0-ra egy nagyon gyenge minőségű pályán.

Csalódottak voltunk, de a tavaszi menetelésre mindig is büszke leszek. Ezt a teljesítményt úgy értük el, hogy a csapat 80%-a ebben az évben érettségizett. Heti 3, olykor 4 edzés, és egy meccs, plusz az érettségi, a nyelvvizsga, a barátnő, a bulik, és még otthon is legyek.. Szoros időbeosztásom volt, az biztos. De jó volt pörögni, és ha nyertünk hétvégén, óriási bulikat csináltunk, azt éreztük, miénk a világ. Az év végi banket pedig benne van életem legjobb 3 bulijában.

Aztán a következő évben a 90-esek már túlkorosnak számítottak, páran elhagytak minket, és a helyükre érkezett emberek nem igazán tudták őket pótolni. Nem csak játékban, hanem emberileg sem.

Erről részletesen a Part 5-ben.

Adios

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.